A templom és monostor a zsámbékiak számára jelkép. De nemcsak a zsámbékiak számára. Hiszen sok szakmai- és idegenforgalmi kiadványnak is a címlapjára kerül. Jogosan.
Nem profán emlék, szakrális. Ezért imádkozzuk benne a búcsúnapján az esti imádságot, a vesperást, itt adunk hálát az új kenyérért az egész település ünnepeként Szent István királyunk ünnepén. Házasságok köttetnek és keresztelők vannak benne. Az út túloldaláról a temetések énekeit és szövegeit visszahangozza a monostor és a templom fala párás időben.
Amikor az 1957-es próbálkozás kudarcot vallott, sem a közösség, sem a templom nem épülhetett újjá, akkor az elöljáró úgy határozta meg a jövőt, hogy élő kövekből kell felépíteni a közösséget. És valóban érkeztek jelentkezők, akik azután sorra a zsámbéki ecclesia szolgálatára szentelték önmagukat a stabilitas loci értelmében.
De talán most többet is lehetne tenni, mint az ’50-es években!
Persze a zsámbéki templommal kapcsolatos viták akkor lángolnak fel igazán, amikor valaki bármilyen jó szándékkal is, de „hozzá akar nyúlni”. Pedig ez elkerülhetetlen, hiszen folyamatos romlásának vagyunk tanúi mi, akik ott élünk és még sokkal inkább az, aki csak ritkábban láthatja.
Alapvetően két nézet áll egymással szemben, és úgy tűnik sokszor az alapkiindulások tisztázása nélkül szállnak harcba a vitázó felek.
Az egyik alapkiindulás az, hogy a zsámbéki templom így szép, ahogyan van, tulajdonképpen egy szobor, amely festői szépségével uralkodik a dombtetőn. Romlásában is szép, így állítsuk meg az időt, ha lehet!
A másik kiindulás pedig, hogy ez valójában egy épület, amelynek az északi fala ledőlt és emiatt nehezen értelmezhető terek egymásutánjaként, pedig, ha közel engedjük hozzá az embereket és azt akarjuk, hogy belépjenek, akkor egy nagyjából hosszmetszetben bemutatott épület, csak keveseknek ad térélményt.
A sok korábbi vita és a megkeményedett erővonalak nagyon korlátozzák a templom és monostor jövőjéről való gondolkodást. Pedig erre mindenképpen szükség lenne ahhoz, hogy ne csak múltja, hanem jövője és távlata is legyen a zsámbéki premontrei épület-együttesnek. Möller korában talán azok a templomok voltak előnyben, mint Ják, Lébény, amelyek csak kisebb felújítást, beavatkozást igényeltek. Ma pedig talán szerencsésebb helyzetben vannak azok az emlékeink, ahol csak az alapfalak maradtak épen? Úgy tűnik igen, mert látogatóközpontok és zarándokhelyek élednek fel semmiből távol a fővárostól. Zsámbék pedig periférikus helyzetbe került az ország közepén.
Mi hiányzik belőlünk és meddig ahhoz, hogy Zsámbék újból életre keljen?
Elsősorban az, hogy ki merjük jelenteni, nemcsak funkcionálisan hiányzik a tér lefedése, nemcsak praktikus szempontok indokolják azt, hogy a falkoronák és bolthátak, karzatlemezek fedettek legyenek, nemcsak a térélmény kevés így, hanem a templom szakralitása lesz teljessé a profán és a szakrális elválasztása révén. Ez pedig akkor lehetséges, ha legalább részben az eredeti funkciók tudnak működni benne.
HDM
