A zsámbéki főoltár, mint hitvallás
De tekintsük most az oltárképet, amelynek klasszicista építészeti keretezését már végigmértük.
Az oszlopok közötti nagy mező, a timpanon alsó párkányát áttörve, mintegy kaput nyit a Jézus megkeresztelését ábrázoló képre.
Az oltárképet valószínűleg a bécsi akadémista festő, Johann Unterperger, készítette. Guido Reni Jézus megkeresztelkedésének képét részben másolva, és felhasználva a nyomatokon sokszorosított alkotást.
A kép alapja az evangéliumi történet, amelyet mind a négy evangélista lejegyzett.
A festőnek, de az egész oltár-koncepció kigondolójának nemcsak a konkrét evangéliumi történetet, de annak hátterét is, összefüggéseit is jól kellett ismernie ahhoz, hogy hitelesen közvetítse az evangélium üzenetét. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy a koncepció Gaál József plébános érdeme. Minden bizonnyal sokszor felolvasta kereszteléskor a Szent Márktól vett részletet: “Azokban a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban. Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb képében rászáll. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Mk 1, 9-11).
Más fordításokban ez az utolsó mondat így hangzik: “Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm”. Igen, ez talán így még jobban érthető: a mennyei Atya gyönyörködik a Fiában és gyönyörködik azokban, akik a keresztségben hasonlóvá lesznek hozzá, vagyis Krisztusba öltözködnek. Milyen jó kiindulópontja lehet ez egy keresztelési homiliának! És gyönyörködni és gyönyörködtetni mennyire felemelő. Milyen jó kiinduló pont a művésznek!
Amennyiben Gaál plébános ismerte a nyomatokon és szentképeken is terjesztett Reni képet, minden bizonnyal a zsámbéki kép festője elé tette, hogy valami hasonlót szeretne temploma főoltára képén látni!
Guido Reni, Jézus megkeresztelkedésének képét 1622-23-ban, már gazdag itáliai festő múlt után Bolognába visszatérve festette. Maga is kiváló rézkarckészítőként, játékszenvedélye okán rászorult a sokszorosítás által felkínált pénzszerzési lehetőségekre. Közel 200 évvel később is közkézen forogtak alkotásainak másolatai.
Ha egymás mellé helyezzük a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött Reni alkotást és templomunk főoltárképét, első pillantásra sok egyezést találunk. Hasonló a két főalak: Jézus a Jordán vizében állva, a Keresztelő, közöttük két angyal a következő evangéliumi jelenetből, a Jézus megkísértésének történetéből: “Angyalok szolgáltak neki.” (Mk 1, 13b), Angyalok, akik arra várnak, hogy a vízből kijövő Jézusra ráterítsék a palástot, amelynek vörös színe már itt előre jelzi az Atya kinyilatkoztatására adott végső válaszát a kereszten.
De az egyezések mellett a különbségek is fontosak. Talán éppen azért, mert Reni klasszikus kompozícióját evangéliumi tartalommal bővítik ezek a módosítások.
Láthatóan jóval több mellékalak szerepel a zsámbéki főoltárképen. Kik ezek? Bámészkodók? Van köztük öreg és fiatal, aggastyán és gyerek.
Máténál olvassuk: “Kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júdea és a Jordán egész vidéke. Megvallották bűneiket, s ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.” (Mt 3, 5-6) Gazdagodott a kép újabb teológiai tartalommal. Nemcsak Jézus kedves az Atya előtt, nemcsak benne gyönyörködik, hanem mindazokban, akik bűnbánatot tartva megkeresztelkednek.
Azután a Keresztelőnek nem a teste hangsúlyos, mint Reni képén, hanem a teveszőr ruha, amelyet mint egy vezeklő ruhát visel bőrövvel átkötve a “liturgikus” kék köpeny alatt. “János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét pedig bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele” (Mt 3, 4) – így szerepel ez Máténál.
És János evangéliumából is idéz ez a képkoncepció: “János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1, 29) És a Keresztelő kezében lévő kereszten ott kanyarog a mondatszalag: Ecce Agnus Dei – íme az Isten Báránya.
Sőt a kép jobb alsó sarkában egy félbevágott fatörzsre bukkanunk: “A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3, 10) – juttatja eszébe a kép szemlélőnek Máté szavait.
De ki lehet ott, a Keresztelő válla fölött, az a fába kapaszkodó alak?
Talán a farizeusok, vagy a szadduceusok közül való, akiket János keményen helyre igazít?
“Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus jön megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!” (Mt 3, 7-8)
Lehet, hogy egy közülük, aki mégsem oldalgott el és egy fa mögül figyeli az eseményeket? Vagy a Máté 4. fejezetében megjelenő kísértő, aki már itt bekapcsolódik az eseményekbe? Nem látjuk pontosan és nem tudhatjuk bizonyosan. De talán még érdekesebb a kép bal alsó sarkában ülő, fekvő alak.
Róla talán többet megtudhatunk, ha a középkori előképeket is megnézzük. Léteznek olyan középkori Krisztus megkeresztelkedése ábrázolások, amelyeken egy emberi alak ül a folyó partján, vagy akár a vízbe merülve, kezében nádszállal, esetleg a keresztelés jelenettől el is fordulva. Jelképes figura: ő a Jordán-folyó megszemélyesítője, a Jordán folyó istene. Őt láthatjuk az V-VI. századi ravennai mozaikokon, és a keleti ikonoknak is állandó szereplője.
A XI. századi, Darmstadtban őrzött Hitda apátnő evangéliumos könyve, a talány feloldása érdekében a fekvő alakra írja: Jordan fluvius, ő a Jordán folyó lelke. És más szimbolikus állatalakok is feltűnnek: Krisztus keresztelkedése közben delfinek úszkálnak a Jordán folyóban.
De Titus római diadalkapujának frízén is, a legyőzött Izraelt személyesíti meg, több ábrázolás mellett, a Jordán folyó fekvő alakját vivő három alak. A zsámbéki főoltár képén is ennek az ősi ábrázolási hagyománynak a továbbélését láthatjuk.
Gaál József plébános XIX: századi új oltárkoncepciója tehát alaposan átgondolt volt. Az oltárkép középső részét Guido Renitől átvette, de a szentírás még alaposabb megértetésének szándékával azt sok, már a korai kereszténység ábrázolásaiban is fellelhető részlettel gazdagította. A szegényesnek minősített falra akasztott képből gazdag családi kép lett. Jézus földi családját a horizontális vonalra fűzve fel: Szent József – Jézus – Keresztelő Szent János – Zakariás. És a vertikális vonalon az isteni eredet, család kapott főhangsúlyt: Jézus (a Fiú) – a Szentlélek – és az Atya, aki az egész oltár felett sugározza mindenre kiterjedő gondoskodó szeretetét.
A középkor Biblia Pauperjétől a barokk-klasszicista Teatrum Sacrumig tehát ugyanaz az alapvető mecénási attitűd mutatható fel. A megrendelő pap, plébános, aki nemcsak a szentírás ismeretében járatos, hanem a művészetek kifejezési lehetőségeit is ismeri, jó programot tud adni a művészeknek, hogy a hit igazságait a maguk környezetével együtt ábrázolják, még akkor is, ha első ránézésre ez nem szembeötlő. A hívek akik évtizedeken keresztül imádkoznak egy-egy templom oltárainál, ennek az alapos teológiailag és művészileg is átgondolt egységnek a megtapasztalásával válhatnak az isteni egység részévé.
Nagy tehát a lehetőségünk és a felelősségünk is, hogy mit és hogyan ábrázolunk templomainkban.
HDM
A művészet: eszköz a hit továbbadásában 1.
A zsámbéki főoltár, mint hitvallás
A művészet: eszköz a hit továbbadásában 2.
A zsámbéki főoltár, mint hitvallás